Gondolatok a művészetről

Hamvas Béla

„Nálunk, újkori európaiaknál a művészetnek egészen más szerepe van, mint a régieknél volt, vagy mint a színeseknél még ma is. Régebben a művész a világ erőit megfékezte. Rendezte és harmonizálta és megbékítette. E régi művészetnek minden magas teljesítménye, a kínai, a görög, a tolték, az egyiptomi éppen ezért az orfika egy neme volt. Ma azt mondanók, hogy klasszikus. A mű kristály, a megérintett összes erőket végleges alakban rendezte: A mi művészetünk nem a kristály, hanem az örvény jegyében áll. A mi művészeink idéznek. Éppen ezért a régi klasszikus művészettel szemben a mienk varázslat. A világ erőit nem fékezi és nem rendezi, hanem azokat varázsformuláival felébreszti és felszabadítja. A mi művészetünk nem orfikus, hanem mágikus.

Van művészet, amely geometrikus és értelmes, csaknem pythagoreus és klasszikus, de mindenképpen valamely rend ihletéből él, és ehhez képest az arányt és a bizonyosságot és a tudást sugározza. Ezt a művészetet orfikusnak lehet hívni, nem azért, mert Orpheus találta ki, hanem, mert Európában legmagasabb foka az orpheusi görög klasszika. Orfikus végül az egyiptomi művészet is, a tibeti, sok tekintetben a kínai, a tolték, a gótika, a reneszánsz. Az orfikus művészet megfékező művészet. Nagy példája a keleti yantra. Az erőket, amelyekhez nyúl, rendezi. Ezért minden orfika nagy célja a harmónia. S ezért értelmes, geometrikus és arányos és ezért él a rend ihletéből és ezért legmagasabb foka a görög klasszika.

Minden művészetben a rendező és a fegyelmező és a megfékező mozzanat mellett ott van és megvan az idéző mozzanat. Ez a mágikus művészet, amely időnként kitör s amely az orfikát Európában csaknem teljesen lerohanta. A mágikus művészet nem fékez meg, hanem éppen idéz. Nem értelmes, hanem imaginatív. Nem a harmóniában él, hanem a mámorban. Nem a bizonyosságot keresi, hanem az enthuziazmust. Az erőket, amelyekhez nyúl, felszabadítja.

Jellegzetes mű a Divina Commedia, az orfika egyik csúcspontja. A poklok fenekétől a legmagasabb mennyországig az összes erőket rendezi és megfékezi. Jellegzetes mágikus mű Dosztojevszkij Ördögök-je. Ez a mű, amelyben Sztavrogin a tábornokkal nyugodtan beszélget, de egyszerre minden ok és előzmény nélkül feláll, a tábornokhoz lép és fülébe harap.

Az orfikus művészet mindent a helyére tesz és kiegyensúlyoz és fegyelmez és a lelket felemelő módon hat, mint Pindaros ódája, vagy a Divina Commedia vagy egy Bach-fúga, vagy a Parthenon, vagy egy Raffael-kép. A mágikus művészet a mélységet felidéző és az egyensúlyt felbontó művészet, amely lelket felizgató módon hat, mint a Faust, vagy egy Beethoven-szonáta, vagy egy Van Gogh-kép, vagy egy kései Michelangelo-szobor. Az orfikus művészet emblémája a kristály, a mágikusé az örvény. Orfikus a Bibliának ez a mondata: Kezdetben teremté Isten a mennyet és a földet. Mágikus Tolsztojnak ez a mondata: Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz.

A modern művészet mintha semmi egyéb nem lenne, mint egy féreg létrehívása és apotheózisa. Idézi az örvényt, amelynek, úgy látszik, legmélyebb fenekéről a legfélelmetesebb erőket kelti fel. E korcs szörnyetegeket Porphyrios elementároknak hívta. Később a kabbalisták basztardoknak mondták. Állítólag a preta (vagyis asztrál) világ legalsó rétegében milliárdszámra élnek. A héber hagyomány szerint Nachash-nak, a világkígyónak édes gyermekei. Depravált, a világ minden részéből elűzött és kitiltott söpredék, foszlány és lélekrongy, intelligencia és érzés és önálló akarat nélkül, szégyentelen életmohóságának tehetetlen martaléka. Jóra, rosszra egyáltalán tökéletesen érzéketlen. Csak élni akar, élni. Nem egész lény, a létezésnek mindössze homályos nyoma. Alaktalan, ha nem is egészen testetlen, tudatlan, csak derengő szomjú ösztönével lézeng és nyüzsög. Van, aki úgy írja le, hogy láthatatlan pszichikus baktériumhoz lehetne hasonlítani. Uralkodó állapota a szorongás és az alattomos kéjsóvárság. Ha az ember nem védekezik ellene testi és lelki tisztasággal, belefurakszik az ételekbe, a gondolatokba, a beszédbe, a szerelmesek csókjába, az anyatejbe, az imádságba. Belepiszkol az ember fantáziájába, feldúlja a harmonikus barátságokat és házasságokat, népeket egymásra uszít, gyűlölködést szít, pimaszul bemászik az álmodó képeibe és összerondítja a tiszta szándékokat. Mivel láthatatlan és ritkatestű lény és mivel nem ismer tiszteletet és szégyent, számára minden út szabad. Egyetlenegy módon lehet ellene védekezni: világossággal. Napfény, értelem, erkölcs, derű, nyugalom, béke. Mindaz, ami ma nincs. A pantagrueli mágiával. Ahol valaki hazudik, irigy, ahol tilosat gondol, vagy tesz, valamit elrejt, ott milliószámra megjelenik, és az embert elárasztja, és mint az atmoszféra veszi körül, beletolakszik lélegzetébe, vérébe és májába és elkezdi mérgezni. A basztard csak tiszta gondolatokkal, mély meditációkkal, erényes tettekkel, imákkal űzhető el. Ilyenkor nincs hatalma.”